A terror hazája

Ilyen volt a magyar népfelkelés 50. évfordulójának ünnepe, a nép kizárásával

2006. október 23.-a újabb dátum a magyarság tragikus sorstörténetében, az egyébként rövid életû nemzeti ünnep ekkor változott feketebetûs nappá. A hetek óta két szálon futó események végkifejletében a hatalom túlkapásaival kimutatta valódi természetét, hogy képes titkos paranccsal nyílt erõszak alkalmazására, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság és az ellenállási jog semmibevételére is.

Az egyik oldalon a pénzvilággal szövetkezett hatalom milliárdos költségvetéssel készült a saját felmagasztalására, melybõl éppen a kor szellemisége és 1956 valódi, soha nem teljesült céljainak megvalósítása maradt ki. Eközben magyarságmentõ szellemi forradalom alakult, mely fõvárosi és vidéki köztéri gyülekezetekben egyre erõsödõ formában öltött testet, és csúcspontját, a nemzeti egységet éppen október 23-án, a Corvin közben érte el. A szemtanúk vallomásainak rögzítése azért szükséges, hogy az események leírása soha ne mehessen át kései, átszínezett emlékirattá.

A feszültséggel terhelt, de mégis nemzeti ünnepként induló napot a magyar szabadság ünnepének is nevezték, pedig legóvatosabb megfogalmazásban is csupán a magyar szabadságvágy kifejezésérõl lehetett szó. Ez az írás a kezdet és a vég, a Corvin köz és a Dózsa György út eseményeinek tárgyszerû krónikája, néhány összefüggés feltárásával.

A Corvin köz és környéke alkalmas díszlet volt ahhoz a performance-hoz, ahol az utcán tank, régi autók, kisbusz állomásozott, a sarkon kuplé zengett. Minden mûvi, álromantikával telített ’56-os hangulatkép. Most az ágyúcsövön csüngõ gyerekekkel feledtették azt, hogy a forradalom idején még a felnõtt is bújt elõle. Az akkori utcaképnek legalább 3 eleme hiányzott: nem volt feltört utcakõ, halottak, koporsók, friss sírok a köztereken és nem voltak akasztott ÁVH-sok sem. Minden szalonképessé formálva, a háttér azonban a lepusztult, málló vakolatú józsefvárosi házakkal valódi volt, némelyikén még az eredeti golyónyomokkal. A sétálók között pedig igazi operettfigura tûnt fel, egy „de genere” Habsburg (H. György), akinek már csak életkora miatt sincs semmi köze a magyar szabadságharchoz, sem pedig családjának a magyar történelem dicsõséges oldalához. Aki felismerte, alázatosan kért tõle névaláírást, amit a (volt) királyi fenség boldog mosollyal nyugtázott.

A József körúton nosztalgia-villamos járt, ’56-os képekkel és felirattal, belõle Németh Lehel hangján a kádári korszak slágerei szóltak. Az idõsebbek még emlékeznek a „Micsoda nagyszerû dolog” kezdetûre és a korszak szupergiccsére, a „Reszket a hold”-ra. A maiak már azt sem veszik észre, hogy az egykor fülbemászó dallamoknak semmi köze a forradalomhoz, hanem éppen a kádári megtorlás, a gulyáskommunizmus, a legszelídebb barakk, andalító, gondolatelfedõ termékei.

Habsburg György maga is beállt a Corvin közi megemlékezõk elsõ csoportjába, akik az „Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség” nevében szóltak. Leleplezték a forradalom két újabb emléktábláját, az egyiken a Nagy Imre csoport mártírjai, a másikon Iván Kovács László nevével. A Világszövetség elnöke Bocskai T. József igazi arcát azzal ismerhettük meg, hogy este a Dózsa György úti emlékmû avatásánál megjelenésével közösséget vállalt a jelen diktatúra képviselõivel. Itt most az ’56-os forradalom egységérõl beszélt, ahol (az alábbi sorrendben) összeölelkezett egymással zsidó, cigány, sváb és magyar. Majd ünnepélyes keretek között a Magyar Néphadsereg részére a Pálinkás Pallavicini Antal nevével jelzett zászlót nyújtotta át. Ezt a Honvédelmi Minisztérium képviselõje azzal a beszéddel köszönte meg, hogy a mai hadsereg új katonai kultúrát szolgál, nevezetesen az itthoni katasztrófavédelmet és szükség esetén külhoni missziót teljesít. Ez alapvetõen szemben áll azzal az 1848-as követeléssel, mely szerint katonáinkat ne vigyék külföldre stb., miként a Honvédelmi Minisztérium sem a hon védelmét, hanem operetthadseregként valami egészen mást szolgál, ennek díszlete lehet a most kapott Pallavicini zászló. Beszélt Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája, aki mostani és korábbi nyilatkozatával is történelmi tudatlanságát bizonyította. Arra a kérdésre, hogy Nagy Imre kommunista volt-e, természetesen igen a válasz, de az unoka a kommunizmus bukása után tudatlanul is a posztkommunizmus megerõsödését szolgálja. Nem különben tette ezt korábban Nagy Imre lánya (Jánosiné Nagy Erzsébet), amikor mindenki megdöbbenésére Horn Gyulával koszorúzott.

Az elsõ megemlékezések után a József körúton rendezett sorokban nemzetiszín és Árpád-sávos zászlót lengetve hatalmas tömeg tûnt fel, rendõri kísérettel, ahol a helyszínen is megerõsített járõrszolgálat volt és fentrõl is az egész nap folyamán kék helikopterekbõl kémlelték a terepet. A tömeg az elõzõ nap éjszakáján a Kossuth térrõl kitelepítetteket képviselte, akik immár 33 napja követelték a miniszterelnök távozását. E tiltakozás, a számos nagyváros fõterein zajló eseményekkel együtt eredménytelennek bizonyult. Most zengett a körút a követelésüktõl („Gyurcsány takarodj!”), a menethez motorosok is csatlakoztak, majd a Corvin közbe vonultak. Rendbontás nem történt. Az érkezõket, mint igaz magyarokat Pitti Katalin lelkes szózattal és énekkel üdvözölte. A mûvészet ereje mindenkire hatott. A várakozásra azért volt szükség, mert a Kossuth tériek petíciót készültek felolvasni az elõzõ napi rendõri kihágásokról, csalárd kitelepítésükrõl, melynek megfogalmazására várni kellett.

A petíció elhangzása után kiáltásokkal kezdték követelni a tömegnek a Kossuth térre vonulását, végül a hatalmas tömeg mégis együtt hallgatta a következõ `56-os világszövetség, köztük Wittner Mária megemlékezését. Ekkor már szó esett az ország szégyenérõl, amint a köztársaság elnöke a nép teljes félreállításával, a külföldi delegációkkal ünnepel, miközben a tömeg Gyurcsány távozást követeli. Az Ország Házát demokratikusnak csúfolt választással bitorló, bársonyszékes, vörös elit ünnepeltette magát koronás fõk és miniszterelnökök jelenlétében. Ilyen volt a magyar népfelkelés 50. évfordulójának ünnepe, a nép kizárásával, ahol a néptelen Kossuth téren paravánok között túlbiztosított rendõri felügyelettel érkeztek, majd lakomáztak a kiválasztottak.

A korábban csõcseléknek tulajdonított zavargásokról pedig a miniszterelnök a nemzetbiztonsági kabinet ülése után a következõket mondta:

„Ez egy kisebbség agressziója, amit a többséggel szemben követ el, és a magyar rendõrség helyesen teszi, ha védi a többség jogát”.

Nem elsõ eset a történelemben, hogy a kisebbség és a többség fogalmát felcserélve használják. A Corvin közben is elhangzott, hogy az ország lakosságának mintegy 65 százaléka követeli Gyurcsány távozását, a maradék pedig hallgat vagy megtévesztett. A Corvin közi beszédek idején a lengyelországi Poznan zászlóival, hangos ünneplés közepette küldöttség érkezett. Az ekkorra már felforrósodott hangulatban újabb felhívás hangzott: Mindenki a Kossuth térre! Itt valósult meg, eddig legnagyobb rendben az az egység, melyben jelen voltak igaz magyarok, lengyelek, külföldrõl érkezett `56-osok csoportjai, de érkeztek már a fél négyes MIÉP gyûlésre is. A közelben (az Astoriánál) pedig a Fidesz emberei gyülekeztek. Történelmi pillanatok voltak, egységben lehetett volna képviselni az elmúlt hetek követeléseit. Nem így történt. Mindenki a saját útját járta, ünnepelni akart, ahelyett hogy a követelések élére állt volna. A vezetõk saját forgatókönyvükhöz ragaszkodtak, aminek csúcsa volt, hogy az Orbán beszéd idején már lõttek is. És ezután elszabadult a pokol, így lett a fõvárosból a terror hazája. Képeibõl máris kiállítást lehetne rendezni a Terror Házában.

Az eddigi hivatalos tudósítások a zártkörû állami ünnepségekrõl szóltak, a Corvin köz és az egyéb helyszínek eseményei a háttérben maradtak. A megtorlás híre és képei hamarosan adásba kerültek, további elemzésük hosszabb idõt vesz igénybe. A tömegek terelése, gettósítása azonban szigorú terv szerint történt. Miközben az EMKE, az Astoria, és a Parlament környékén rendõri túlbuzgósággal folyt az emberek beszorítása, a Városliget szélén újabb esemény készülõdött. Az ország népe elé akkor került tiszta kép, amikor a hivatalos állami program zárásaként 19 óra 56 perckor Kosáry Domokos beszédével a Dózsa György úton megtörtént az igazi `56-osok által soha nem óhajtott emlékmû, a „dollárpiramis”, a „rozsdatemetõ” avatása. Nem is akadt közjogi méltóság, aki felavatta volna, a miniszterelnök nyilvános közszereplése pedig érthetõ okok miatt nem volt kívánatos. Így került a sor a matuzsálemi korú Kosáryra, a magyar történetírás Brezsnyevére, aki a Horthy-korszak ösztöndíjával tanult, kiszolgálta a Rákosi és Kádár korszakot, hogy a posztkommunizmus idején a rendszert nem váltás bizonyítékaként most a diktatúra jelképét avassa fel. A kizárt nép a háttérbõl hangos tiltakozással kísérte a szertartást. A hivatalos forgatókönyv fényes külsõségei között ennyi lehetõség jutott a szabad véleménynyilvánításra. A Dózsa György út ezen része pedig átneveztetett ’56-osok terének. A forradalom és szabadság emlékmûve helyett háromszorosan is a kommunizmus mementói állnak itt, melyek idõrendben Rákosi, Medgyessy és Gyurcsány korának „dicsõség”-ét hirdetik. Nevezetesen: jobb szélen az emléktábla Rákosi nevével mutatja a lerombolt Regnum Mariánum helyét; balról áll az ország uniós csatlakozásakor Medgyessy által avatott óriás homokóra, az „idõkerék”; közöttük pedig a diktatúra emlékmûve, a hatalmas vas és beton piramis. A kommunizmus bebetonozva.
2006. október 24.
Dr. Nagy Attila
Orvos, közíró

Explore posts in the same categories: 1956-2006

%d blogger ezt kedveli: